Különleges lebegő lényről készült felvétel került fel nem rég az egyik videomegosztó oldalra.

http://www.origo.hu/tudomany/20120510-hatalmas-amobaszeru-lenyt-videoztak-a-tengerben.html

A feltöltő semmilyen információt nem tett közzé a felvétel készültének körülményeiről, bár a videó elején még látható feliratozás alapján április 25-én, 1500 méter mélyen készítette egy távirányítású robot-tengeralattjáró (ROV, remotely operated vehicle). A különleges, alaktalan lény a 9. másodpercnél jelenik meg először, majd a 40. másodperc környékén tér vissza a kamera elé.

A videó elején kérdésesnek tűnik, hogy egyáltalán egy élőlényről (vagy annak részéről) van-e szó, vagy pedig valamilyen hulladékról. Különböző blogok és szkeptikus oldalak felvetették a bálnaplacenta lehetőségét, de sokkal inkább úgy tűnik, hogy egy medúzafajról van szó.

A mélytengeri élővilággal foglalkozó Deep Sea News szerint is ez a legvalószínűbb. Az oldal szerzői szerint a ritka Deepstaria enigmatica faj egyik példányát látjuk, s ezt megerősítette Steven Haddock, a Monterey Bay Aquarium kutatója is. A felvételről a méretek nehezen becsülhetők, de a faj leírása alapján az ernyő átmérője körülbelül 60 centiméter.

Felhasznált forrás: www.origo.hu

A regény első oldalain Arthur Kipps idős ember már, mire megtalálja boldogságát második felesége mellett. Az asszonynak első férjétől négy gyermeke született, és lányától már három unokája is volt, de Kipps nem bánta, hogy hirtelen egy egész nagycsaláddal „házasodott” össze. Felesége mellett kiegyensúlyozott, nyugodt életet élhetett, ám az évek multával az egyik Szenteste történt valami, és az idillt felborította egy sötét emlék.

A család kedélyesen ünnepelt, és vacsora után, a nappali meghitt csendjében kísértethistóriákat kezdtek egymásnak mesélni. Szokásuk szerint, minden családtagnak el kellett mondania egy rémmesét, így Kippsnek is, amikor rákerült a sor. A férfi visszakozott, azt állította, nem tud mesélni ilyenekről, és sietősen elhagyta a szobát. A kísértethistóriák talán másoknak jó szórakozást jelentettek, de nem Arthur Kippsnek. Számára olyan emlékeket ébresztett fel a múltból, melyek félelemmel és fájdalommal töltötték el, de tudta, egyszer muszáj lesz szembenéznie az emlékeivel. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha leírja mindazt, ami történt vele, hogy egyszer és mindenkorra lezárhassa magában ezt a témát. Innen kezdődik maga a történet, ahogyan az idős férfi visszaemlékezik arra a sok-sok évvel korábbi nyirkos novemberre.

Arthur Kipps huszonhárom éves ifjú volt, boldog, gondtalan és szerelmes, aki nem rég jegyezte el magát kedvesével. Egy ügyvédi irodánál dolgozott, ahol öt évvel korábban ügyvédbojtárként kezdte kenyerét keresni. Munkája nem volt túl izgalmas, apró-cseprő kis ügyeket intézet egészen addig, amíg azon a novemberi napon Mr. Bentley, a főnöke, magához nem kérette. Valahol Észak-Angliában, egy kistelepülésen – Crythin Giffordban – az egyik ügyfele elhunyt, bizonyos Mrs. Alice Drablow, de ügyei nem engedték, hogy északra utazzon, így a fiatal Kippset kéri meg, menjen el az idős özvegyasszony házába, vizsgálja át az iratokat a hagyatéki ügy miatt, és ha lehet, vegyen részt a temetésen is.

Kipps szívesen vállalja a vidéki utat, hiszen csak nagyon ritkán van lehetősége kimozdulni Londonból. A vonaton megismerkedik a középkorú Samuel Dailey-vel, aki Crythin Giffordban a legnagyobb földbirtokosnak számít. A fiú nyíltan elmondja, hogy ügyvéd, és Mrs. Drablow hagyatéki ügye miatt utazik az északi településre. A férfi nagyon barátságos, közvetlen, de Mrs. Drablow nevének említésére elkomorul.

Crythin Giffordban mindenki olyan különösen viselkedik. Miután megtudják ki ő, és mi végre érkezett, a helybeliek kerülni kezdik, mint a leprást. Ráadásul az özvegy temetésén senki más nem vesz részt, mint ő maga, az ottani jegyző és a pap, aki a temetési szertartást vezeti le. Kipps meglehetősen furcsállja, hogy a városka lakosai távol maradnak a temetésről… Vagy mégsem? Van még valaki ott, a templomkert sírjai között. Egy fekete, ódivatú ruhát viselő fiatal nő, kinek beteges arcszíne, sovány alkata magára vonzza Kipps figyelmét, s akit rajta kívül senki nem vesz észre. Bárkinek beszél a látottakról, senki nem hajlandó a témával foglalkozni, inkább rémülten menekülne az egésztől. Kipps nem érti az emberek reakcióit. Nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjön, valamit eltitkolnak előle.

A kisváros és a tenger között hatalmas láp terül el, és Mrs. Drablow háza a láp közepén, egy kis szigeten épült. Nem lehet másképp megközelíteni, csupán egyetlen töltésúton, melyet dagálykor teljesen ellep a víz, így csak bizonyos időközönként lehet a szigetre jutni. Ez arra kényszeríti Kippst, hogy mindennap megtegye a kellemetlen utat, de mindig figyelnie kell az ár-apályra, nehogy betévedjen a lápba. Úgy gondolja, az lesz a legkényelmesebb, ha a házban marad, míg át nem nézi az özvegy összes iratát. A helybéliek aggódva hallgatják terveit, de egyikük sem avatkozik közbe.

Kipps végül megérkezik a házhoz. A környék a lápot leszámítva nagyon szép. A háztól nem messze egy régi kolostor maradványai tornyosulnak, mellette évszázadokat megért, elhagyatott temető. A fiatalember hosszú, kellemes sétát tesz a szigeten, amikor is a temetőhöz érve, ismét megpillantja a fekete ruhás nőt, aki mereven bámulja őt.

A ház enyhén szólva barátságtalan. Hihetetlen, hogy Mrs. Drablow, aki korán megözvegyült és sosem volt gyermeke, hatvan évet leélt itt teljes magányban. És vajon mi oka volt erre? Miért választotta ezt a nem túl szívderítő életet? Ahogy telnek a napok, Arthur Kippsben egyre több kérdés vetődik fel, ráadásul különös dolgok történnek a házban és a házon kívül. Éjszakai hangok, tejszerű köd, léptek nesze a folyosón, egy lezárt szoba titkai, régi levelek, a láp fölött hallatszó fantomhintó zaja, gyermeksikoly, a fekete ruhás nő újra és újra felbukkanó alakja, halott gyermekek a kisvárosban…

Az egész ottléte egy lidércnyomás lesz, és csak szerencséjének köszönheti, hogy sikerül megszabadulnia ettől a vidéktől. Hazajut Londonba, hamarosan megnősül, születik egy kisfia, eltelik pár év. Élete visszatért a megszokott kerékvágásba. Úgy érzi, ismét boldog, ám egy nap, újra feltűnik a fekete ruhás nő…

2011-ben filmet forgattak a könyvből.

Írta: Csiribusz

Akik rendszeresen olvassák az oldalamon található bejegyzéseket, azok tudják, hogy több vérfarkasos történet is rögzítésre került általam. Íme, ismét találtam egyet, biztosan vannak, akik ismerik, de szerintem sokan nem.

Minden században, különösen a középkori századokban keltek szárnyra hasonló elbeszélések, de hogy mennyi belőlük az igazság, azt tényleg csak a Jóisten tudhatja. Annyi azonban bizonyos, minden rémmesének van alapja, így a vérfarkas mítoszoknak is.

Tudni kell, hogy ekkor még nem ismerték a csúnya betegséget, az ún. lycanthropiát, viszont gyakori volt a veszettség az állatvilágban, mellyel nem ritkán az embereket is megfertőzték. Akkoriban kevesebb ember élt a Földön, kevesebb város, falu volt, és kisebb méretűek. Közöttük azonban széles mezők, sötét erdők húzódtak. Nem egyszer fordult elő, hogy veszett farkas támadt egy-egy emberre, aki aztán a harapással terjedő vírustól megfertőződve, maga is veszetté vált, és félelmetesen kezdett viselkedni, majd iszonyú kínok között elhunyt. Természetesen ezek mind táplálhatták az amúgy is babonás népek hiedelmeit.

Igaz történetünk, melyet dokumentált iratokból ismerünk, a 16. századi Franciaországban esett meg, Burgundia tartományában.  Ebben az országban nagyon elterjedt volt a boszorkányoktól, ördögöktől, farkasemberektől, stb. való félelem, mégpedig olyannyira, hogy egyes tartományokban valóságos tömeghisztéria alakult ki. Ilyen volt a már említett helyszín.

Történt pedig 1598 egyik napfényes tavaszi napján, hogy a 16 esztendős Bonoit Bidel húgával együtt, elment a St. Claude-i gyümölcsöskertbe körtét szedni. Ameddig a kezük elért, le is legelték az egyik körtefát, ám a legszebb gyümölcsök a felső ágakon csüngtek. Mivel a földről lehetetlenség volt elérni őket, a fiú felmászott a fára, és onnan adogatta le a gyümölcsöket testvérhúgának.

Ekkor váratlanul egy „farok nélküli” farkas ugrott ki a bozótosból, és neki rontott a kislánynak. A fiú ezt látva, azonnal a földre ugrott, és kését maga előtt tartva, próbálta megvédeni a húgát. Nagy meglepetésükre a farkas ekkor elkezdett átváltozni, és egy emberforma –, de továbbra is szőrös – lény vált belőle. Könnyedén kiütötte a fiú kezéből a kést, és belemart a nyakába.

Eközben a kislány sikongatni kezdett, és segélykiáltásait meg is hallották a környékbeli földeken dolgozó parasztok, akik azonnal kaszát, vasvillát ragadva siettek a gyermekek segítségére. Mire odaértek, a lény már eltűnt, Bidel pedig súlyosan megsérült. Ennek ellenére még el tudta mondani, hogy mi történt, és a parasztok máris a farkasember keresésére indultak.

Nem sokkal messzebb, egy Perenette Gandillion nevű fiatal lány sétált az erdőben. Kötényén és ruháján vérfoltok éktelenkedtek, teste tele volt karmolásokkal. Így amikor az emberek rátaláltak, számukra egyértelmű volt, hogy csakis ő lehet a vérfarkas, ezért neki támadtak, és szó szerint meglincselték. A lány belehalt sérüléseibe. De a parasztok haragját nem csak ez táplálta. Perenette ugyanis abból a Gandillion nevű családból származott, melyet az itt élők messzire elkerültek, kiközösítettek, ugyanis azt suttogták róluk, hogy boszorkányok, az ördöggel cimborálnak, és most már egyszersmind vérfarkasok is.

Történt pedig ezekben az időkben, hogy élt egy Henri Boguet nevű boszorkányvadász, aki egyben a bordeaux-i körzet főbírája is volt, márpedig ő, teljes bizonyossággal hitt a farkasemberekben, a Gandillion család szerencsétlenségére. Ráadásul Boguet-nek a nagy port felkavaró ügy kapóra jött, ugyanis akkoriban jelent meg – Discours des Sorciers, azaz Tanulmány a boszorkányokról című – műve, melyet így könnyebben tudott népszerűsíteni.

Boguet az egész Gandillion család letartóztatását elrendelte, a vád pedig boszorkányság és vérfarkasság volt. Perenette testvérét, Antoinette-et azzal gyanúsították, hogy farkasember, és fekete mágia útján idézett elő jégesőt, ezen kívül boszorkányszombatokon vett részt, ahol a többi boszorkával együtt gonosz terveket szövögettek embertársaik ellen.

Bátyjukat, Pierre-t hasonló vádakkal illették, ráadásul szegény epilepsziában szenvedett, és sokszor olyan görcsös rohamok törtek rá, hogy el is ájult. Úgy gondolták, ájulása közben a lelke kiszabadul a testéből, és farkasalakban járja a vidéket, miközben vérfarkas-gyűléseken vesz részt. Pierre-t kínzással vallatták, így hamarosan beismerte, hogy az ördög „farkasbőr-ruhát” adott neki, és rávette, hogy négykézláb rohangálva megtámadjon mindenkit, aki az útjába kerül. Pierre-nek volt egy fia, Georges, aki meg azt vallotta, hogy az ördögtől kapott egy kenőcsöt, és ha azzal bekeni magát, farkassá változik.

Amikor az egész családot börtönbe vetették, az őrök felfigyeltek arra, hogy mindegyikük négykézláb mászik a rácsok mögött, és közben morgó hangokat hallatnak. Ezzel máris bebizonyosodott, hogy farkasemberek, akiket el kell pusztítani. Természetesen minden családtagot bűnösnek találtak és máglya által kivégeztek.

Felhasznált forrás: Dr. Robert Curran gyűjtése nyomán a történetet lejegyezte: Csiribusz

Az ismeretlen lényre évekkel ezelőtt találtak rá orosz katonák, mintegy 5000 mérföldre Moszkvától, Oroszország legkeletibb részén, a Sakhalin parton.

Senki nem tudja mi "ez". A csontok és a fogak alapján nem hal. A csontváz alapján nem krokodil. Viszont van neki bőre, illetve haja/szőre.

Felhasznált forrás: www.lotlikeme.blogter.hu