Aki a vámpír szót hallja, általában a vér vagy Erdély jut eszébe, pedig létezik egy kis horvát település, ahol valamikor szintén garázdálkodott egy ilyen vérszívó szörnyeteg, s ha igazak a helyi legendák, akkor a hegyes fogakkal rendelkező „jószág” még mindig valahol a horvát hegyekben elégíti ki fenevad igényeit. A legenda napjainkban új erőre kapott, hiszen a falu polgármestere – felhasználva a mintegy 400 évvel ezelőtt történt eseményeket –, így kívánja ide csalogatni a külföldi turistákat.

Isztriát sokan a horvát Toscanának nevezik, a turisták kedvelt célpontja, Kringa falu pedig az idei nyártól ismét szerepel a turistatérképeken. Számos olasz, orosz és francia utazó kereste fel már, és mindannyijukat a helyi vámpír, Jure Grando – aki 1656-ban halt meg – vonzotta oda. Neve és gaztettei Janez Vajkard Valvasor szlovén tudós terjedelmes munkájában jelentek meg. A könyvet 1689-ben nyomtatták ki Nürnbergben, A Crain herceg tisztessége címmel.

Grando 16 évvel halála után rendszeresen elhagyta sírját, megtámadta a falusiakat, a nőket megerőszakolta – hangzik a történet. Bátor férfiak – megunva a vámpír garázdálkodását – kinyitották a sírját, és hegyes husángot döftek a mellkasába. A sír ekkor megtelt vérrel, azóta a vámpírt nem látták. Ennek ellenére Isztria idősebb lakói között Grando kellemetlen emlékeket ébreszt. Köreikben az a szóbeszéd járta, hogy nevét nem szabad kiejteni, mert bosszút áll azokon, aki kutatnak utána, vagy sokat kérdezősködnek felőle.

Egy másik legenda Jure Grandót olyan trükkös csempésznek írta le, aki saját halálhírét terjesztette, hogy továbbra is feketézhessen élő állatokkal Ausztria és Velence között. Amikor a mit sem sejtő szomszédok a "halott" Grandót meglátták, megfenyegette őket, hogy föl ne jelentsék a hatóságoknál. Most azonban, 350 évvel később Mladen Rajko, Kringa polgármestere, a helyi vámpírnak egy múzeumot akar nyitni. Biztos abban, hogy a múzeum még több látogatót vonz majd. A 400 lelket számláló falu egyetlen fogadójának a neve: A vámpír bárja.

Természetesen az Erdélyi vámpírlegendáknak soha nem fog a horvát vámpírtörténet nyomába érni, de akinek már unalmasak a havasalföldi, erdélyi, mítoszok, azok számára ajánlott felkeresni ezt a fantasztikus környéket. A csodálatos, festői szépségű horvát tájegységben, erdővel borított hegyek és dombok váltják egymást a peremvidéken, majd leereszkedő síktéri magaslatok nyúlnak meredeken lefelé. Kissé furcsa, hogy pont errefelé, a horvát tengerpart közvetlen közelében, vámpírokról beszélnek az emberek, főleg az ide látogató turisták, akik izgatottan és kíváncsian, újabb és újabb történetek, legendák után érdeklődve keresik fel e „velencei mítoszra” épülő vendéglátóegységeket, vagy szórakozóhelyeket. A legenda szerint a nőket megerőszakoló, gyilkosságokat elkövető, állítólag vért ivó aljas gazember nem halt meg, hanem elmenekült és az isztriai erdőségekben továbbra is háborítatlanul élt. Hozzáteszem, vámpírként, s ha hinni lehet a hátborzongató misztériumnak, akkor még ma is ott él a sűrű rengetegben.

A vámpírlegenda kultusza iránti érdeklődés ma is töretlen, és a 2009-ben épült vándorfogadó „vámpír” elnevezése is arra utal, hogy a helyiek anyagi érdekei még sokáig kapcsolódni fognak az ide látogató turistáknak nyújtott mondabeli szórakoztatáshoz. Éjjelenként, aki szemfüles, állítólag még mindig hallhatja, ahogyan a vérszomjas vámpír által megerőszakolt nők éles sikolyai áthatják az éjszakai csendet.

Felhasznált forrás: www.ufoesparacikkek.gportal.hu; MTI-Panoráma / 2006. április

A világ különböző tájairól érkező beszámolók szerint az idegenek nemcsak a földi élőlények viselkedésének és szokásainak tanulmányozása céljából látogatják bolygónkat, hanem az elhunytak végső nyughelyei iránt is kitartó érdeklődést mutatnak.

Az amerikai Colorado államban található Silver Cliff temetője felett már az 1880-as években gyakran figyeltek meg feltűnően világító kékes színben izzó fényeket, amelyek éjszakánként a sírok közelében jelennek meg. A holt lelkek egyik leghátborzongatóbb „találkozóhelyeként” ismertté vált Bachelor’s Grove temetőben sem csupán ijesztő kísértetek és fantomok bolyonganak: a Chicago melletti sírkertben időről időre felbukkanó titokzatos fényjelenségek immár a helyi UFO-kutatók figyelmét is felkeltették. 

A virginiai Elk Garden lakóit több mint négy évtizede tartják izgalomban a kisváros temetőjében tapasztalt megmagyarázhatatlan jelenségek. 1967. október 8-án a helyi lelkész, és gyülekezetének két tagja éppen a naplementében gyönyörködött, amikor egy repülő csészealj jelent meg a közeli domb felett, majd erős fényforrásait bekapcsolva leszállt a temetőben. A megdöbbent szemtanúk szerint a vakító fénysugarak azokat a több száz éves, jelöletlen sírokat világították meg, amelyekben az ismeretlen halottakat helyezték örök nyugalomra.  

1977. július 21-én a pennsylvaniai Bradfordban három rendőr két alacsonyan repülő, ragyogó tárgyat észlelt az Oak Hill temető felett, de a rádiókapcsolat váratlan megszakadása miatt nem tudtak segítséget kérni a jelenség pontosabb megfigyeléséhez. 

1996. december 14-én egy alaszkai indián temetkezési helyen bukkant fel egy azonosíthatatlan repülő tárgy. A kékessárga színű, alig harminc méter magasan szálló objektum többször is megkerülte az elhagyatott temetőt, majd reflektorokkal pásztázta a régi sírokat és a közeli erdőt, de néhány perccel később örökre nyoma veszett az áthatolhatatlan éjszakai sötétségben.  

2006. augusztus 24-én éjjel a perui Iquitos településen jelent meg egy ismeretlen szerkezet, amely több mint húsz percen keresztül lebegett a város felett. Ezt követően leereszkedett a temető fölé, és két, egymással párhuzamos fehér színű fénysugárral világította meg a területet, amelynek nagy része szinte nappali világosságban pompázott. A káprázatos „légi bemutató” után az UFO lassan távolodni kezdett, és az elképedt szemtanúk tekintetének kíséretében eltűnt a távolban.  

Az elhunytak végső nyughelyei iránt meglepően különös módon vonzódó földönkívüliek gyanítható céljai és módszerei természetesen az UFO-kutatók érdeklődését sem kerülik el.  

A középkori krónikák és korabeli sajtóbeszámolók alapján az elmúlt évszázadokban több száz ufonauta veszítette életét a Föld különböző vidékein lezuhant repülő csészealjakban, és maradványaikat a helyi temetőkben hantolták el. S bár az utólagos földönkívüli sírok után kutató szakemberek erőfeszítései sorra kudarcot vallanak, a sikertelenség egyik lehetséges oka magától értetődő: az idegeneknek alapos okuk lehet arra, hogy felkutassák, és magukkal vigyék végzetes balesetet szenvedett társaikat. Egyes kutatók azt sem tartják kizártnak, hogy a földönkívüliek a temetőkben próbálnak mintákat szerezni az emberi csontvázakból, de az is elképzelhető, hogy az eltérítettek földi maradványaiból távolítják el a korábban beépített implantátumokat. Vajon ezt követően végre békében nyugodhatnak majd?… 

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2008. november – lejegyezte: Csiribusz

Gonosz tündérkirálynő vagy rettenetes vámpírasszony? A helyi szóbeszédek szerint egy titokzatos lény (vagy inkább erő?) lakja az ember nem járta erdélyi havasok fenyőerdőit, kinek nevét még a legbátrabbak sem merték soha kiejteni. Ha mégis muszáj róla beszélni, körülírással célozgatnak rá, így nevezik: „Ő”.  

A 19. században nem egyszer előfordult, hogy pásztorok látni vélték a titokzatos asszonyt a tisztáson táncolva, így nem csoda, ha éjszaka soha nem merték elhagyni a házukat, és ha netán egy tehénnek elapadt a teje, vagy egyéb szerencsétlenség történt, biztosra vették, csak "Ő" keze lehet a dologban. Bármi is volt a történetek hátterében, egy biztos: a görgényi, krassó-szörényi, máramarosi és más hegyvidékek – főként román – lakosai rettenetesen féltek/félnek valamitől, ami az erdők mélyén él, és úgy vélik, az életükre törhet.

A néprajzkutatókat mindig foglalkoztatta ez a téma, de valahányszor „nyomozni” kezdtek, a falubeliek mély hallgatásba burkolóztak, vagy másra terelték a szót. Egyértelmű volt, hogy nem kívánnak a lényről beszélni. Ebből következik, hogy az etnológusok nem igazán tudják kideríteni, mivel is állnak szemben, így kénytelenek beérni a beszámolókkal, mendemondákkal. Persze így rengeteg homályos részlet marad a történetekben, ám az biztos, a helyi pásztorok életét, viselkedését most is nagyban meghatározza a „Tőle” való rettegés, tehát a mai napig él a legenda. 

De mi lehet ez a titokzatos lény valójában? A történetek egybehangzóan állítják, hogy mindenképpen nőnemű, azaz mindig nőalakban jelenik meg. Számos nevet aggattak rá, mint: Tündérkirálynő, Havasi Asszony, Hegyek Leánya, Fekete Úrnő, Boszorkányúrnő, Szívek Felfalója, Sátánasszony, Vámpírkirálynő, Férfigyilkos, stb. Arról, hogy végül is hogyan néz ki, nem sok hiteles forrás ad számot, de aki olyan szerencsétlen sorsú, hogy találkozik "Vele", teljesen kifordul önmagából és pár nappal később szörnyű kínok között hal meg. 

Csak azok tudtak beszámolni külleméről, akik időben észrevették, és sikerült elfutniuk, mielőtt még megszólította volna őket. Amit hatásos védekezésnek tartanak ellene, az a kereszt viselése, vagy jó, ha az embernél van egy felszentelt Mária-ikon. Állítólag ugyanilyen célból hordtak az erdőjárók magukon fokhagymafűzért is. 

Annyi bizonyos, hogy az asszonyalak alkonyat és kakas-kukorékolás között bukkan fel a hegyekben, tisztásokon táncol és megközelíti a magányos pásztortüzeket. Alakját tetőtől talpig fekete fátyol borítja, arcából nem látszik semmi – inkább csak érezni lehet a belőle áradó csábító, egyben rettenetes erőt. Akit kinéz magának, az nem menekülhet előle. Egyszerűen megáll az adott személy előtt az éjszakai erdőben, és kinyújtja felé a kezeit. Néhányan azt beszélik, ilyenkor feldereng hófehér bőre, mintha holdsugárból szőtt látomás lenne, megint mások szerint hosszú, horgas körmökkel rendelkező csontos karja van. Az áldozat sosem tud elmenekülni, mert az asszony megbabonázza őt, lábai nem engedelmeskednek akaratának. Erre „Ő” halk, búgó hangon felnevet, majd lassan felemeli arca elől a fátylat. Azt mondják, egyszerre csontváz, és a leggyönyörűbb nő a világon, akit csak el lehet képzelni: szénfekete, bokáig érő hajzuhatagát semmivel nem lehet összetéveszteni.  

Ezután gyengéden homlokon csókolja áldozatát, azaz megjelöli, majd pár nappal később érte jön, és magával viszi láthatatlan országába, mely valahol a Görgényi- vagy Kelemen-havasok legmagasabb csúcsain van. Az áldozat holttestét mindig azon a helyen találják meg, ahol korábban a „találkozás” történt. Más beszámolók szerint a halott testéből eltűnik a vér, mintha valami kegyetlen erő kiszívta volna.  

A rém általában férfiakat néz ki magának, azokat viszi el, ritkább esetben fiúgyermeket. Ennek oka, hogy áldozatait valójában a szeretőivé akarja tenni láthatatlan országában. Nem véletlen, hogy a pásztorok a Vele való találkozásban elhunyt férfiakat így nevezik: vőlegény. 

Egy híres máramarosi román ballada elbeszél egy 19. századi esetet. Egy fiatal pásztor épp az esküvőjére készült a falu legszebb leányával. Boldogan, szerelmesen várták a nagy napot, ám a lakodalom előtti hetedik éjjelen, a fiatalembernek szörnyű élménye volt. Történt pedig, hogy a fiú juhainak nem volt elég legelnivaló. Gondolta, dúsabb legelőre tereli az állatokat, csakhogy egy rosszhírű tisztás felé vette az irányt. Menyasszonya kétségbeesve könyörgött neki, ne menjen oda, mert „Ő” ott szokott táncolni. A fiú csak legyintett és nevetve mondta, ő ugyan nem hisz az efféle babonákban. 

Naplemente idején az egyik bárány elkóborolt, és a pásztor azonnal utánament, nehogy farkasok tépjék szét. Meg is találta az állatot, egy szakadék melletti bokorba gabalyodva. Kiszabadította, és már elindult vissza a nyájhoz, amikor úgy érezte, meg kell fordulnia, mert mintha valaki a nevén szólította volna. Nem látott senkit, így azt hitte, csak a szél zúgása tréfálta meg. Ám hirtelen megpillantott egy fekete fátyolba burkolózott nőalakot, amint kilebben a fák közül, és lassan közeledni kezd felé. 

A pásztor csak hajnaltájban tántorgott vissza a faluba, ahol azonnal az ágyra hanyatlott. Nem beszélt senkivel, még menyasszonyával sem, csak a havasok irányába bámult az ablakon keresztül. Családja el sem tudta képzelni mi történt vele, csupán a legöregebbek suttogták: biztosan „Ő” igézte meg. Végül a fiú, menyasszonya rábeszélésére elment a helyi paphoz, aki egy Szűzanyát ábrázoló védelmező medált akasztott a nyakába. Úgy tűnt, ez jó hatással volt rá, mert arcszíne visszatért, és egyre kevesebbszer nézett a havasok irányába. 

Közben az esküvőre lázasan készülődött a falu, ám a szertartást megelőző éjszakán nagyon rossz álma volt a menyasszonynak, és felriadva, azonnal átsietett vőlegényéhez. A fiú ágya azonban üresen állt. Párnáján néhány hosszú, szénfekete hajszál árválkodott. 

A lány fellármázta a falut, és az emberek felfegyverkezve kimerészkedtek arra a helyre, ahol a rosszhírű tisztás volt. Meg is találták a pásztor holttestét a közeli szakadékban, akinek homlokán – a vőlegényeket megillető búzavirág-koszorú alatt – ott piroslott a Tündérek Jele. Testét nem merték eltemetni a templom melletti temetőben, mivel – ahogy mondták – a pásztor nem halt meg igazán, csak felköltözött a havasi birodalomba, ahol örökre a Tündérkirálynőt kell szolgálnia… 

Senki nem tudja mennyi igaz ezekből a mendemondákból. A keresztény papok persze mindig megkísérelték eloszlatni a falusiak félelmét, és elhitetni velük, hogy a Tündérkirálynő nem létezik, és ha mégis, akkor bizonyára a sátán egyik megnyilvánulási formája. Vagyis, ha valaki példás keresztényi életet él, annak nem kell félnie; ha mégis, akkor kereszttel, ikonokkal, imákkal és erős hittel lehet védekezni ellene.  

Valójában úgy tűnik, a kereszténységnél jóval régebbi mítosz továbbéléséről van szó. A tündérkirálynő ugyanis valószínűleg azonos lehet azzal a kozmikus női hatalommal, melyet a kőkorszakban – Kr.e. 40000-Kr.e. 3000 – tisztelt az európai őslakosság, s melyet a tudósok Magna Maternek, azaz „Nagy Anyának” neveznek. (Én nem hiszem, hogy e kettő ugyanaz lenne – megj.: Csiribusz) 

A Balkánon különösen nagy kultusza volt, Görögországban a hellének előtti lakók, a pelaszgok például „Férfiölő Aphroditének” nevezték, és minden nyári napfordulón feláldoztak számára egy fiatal férfit.  

(A cikk részletesebb, pontosabb leírása a megjelölt forrásban elolvasható.) 

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2011. április – lejegyezte: Csiribusz

Nehéz volna meghatározni ki és mi volt az az izzó szemű, ördögszerű, karmos kezű fekete köpenyes lény, amely sárkány módjára kék lángokat fújt és hihetetlenül hatalmas ugrásokra volt képes. Ez utóbbi tulajdonsága révén kapta a Rugólábú Jack elnevezést.

A képregényekbe illő természetfeletti szörnyetegről az első írásos beszámoló 1837-ből származik, majd ezt követően Anglia-szerte feltűnt, és szemtanúk tucatjai látták Londontól Sheffielden át egészen Liverpoolig.  Néhány beszámoló szerint máig aktív lehet, de az általános vélemény úgy tartja, a démoni külsővel felruházott teremtmény végleg eltűnt az utolsó, 1904-ben feljegyzett esetet követően. Kilétét számos elmélet próbálta tisztázni, de egyik sem lett mérvadó, így Rugólábú Jack feltűnése bekerült a megmagyarázhatatlan esetek tárházába.  

Ami biztosra vehető, hogy érthetően, de szokatlanul mély hangon beszélt angolul, és megjelenéseiről közel százötven évnyi feljegyzés áll rendelkezésre. Az „ugráló férfiról” már az 1810-es évek derekán közszájon forogtak az első pletykák, de az első hivatalosan is elfogadott, dokumentált észlelésre csak 1837 szeptemberében került sor. Ekkor egy londoni üzletember késő este hazatérőben volt tanúja annak, ahogy egy titokzatos figura – amely leginkább napjaink képregényhőseire emlékeztet – könnyűszerrel átugrott a temető magas kerítésén, és éppen előtte ért földet.

Az izmos, ördögszerű férfinek hosszú hegyes orra, fülei és világító szemei voltak, amely miatt sokan feltételezték, hogy egy megidézett férfidémon, egy incubus lehetett, aki az éj leple alatt szedi áldozatait. A beszámolók szerint két méternél is magasabb volt, fekete leplet hordott, a csizmájában rugók voltak. Norfolk nyugati feléből azt jelentették, hogy ökörszarvat hord a fején, vörös, bozontos bundája van, és merev, kunkorodó farka - mindezt egy régi padláson talált elrejtett ruházat alapján gondolták, amelyhez egy pár, rugós sarkú lovaglócsizma is tartozott.  

Rugólábú Jack sohasem ölt meg senkit, bár egy fiatal nő, Lucy Scales azt állította, hogy azért vakult meg egy támadás következtében, mert Jack egy kék színű lángot bocsátott az arcába. Napjaink szatírjaihoz hasonlítható viselkedése sokakat gyanakvóvá tett. Előfordult, hogy járókelők elé pattant, és megragadott egy nőt, aki menekülni próbált, és így elszakadt a kabátja. Egy Polly Adams nevű felszolgálónő azonban nem volt ilyen szerencsés. Jack ugyanis letépte a blúzát, és miután megragadta meztelen mellét, szándékosan vagy véletlenül, de mély sebet ejtett éles karmaival a nő hasán. Ezek voltak a legsúlyosabb következményekkel járó incidensek.  

1837 októberében egy cselédet ért furcsa támadás: Mary Stevens épp munkaadója Lavender Hill-i otthona felé tartott, amikor Rugólábú Jack egy sikátorból elé pattant. Magához ölelte a meglepett nőt, arcon csókolta, majd a hölgy blúza alá nyúlt, mire Mary felsikított, Rugólábú pedig elillant a helyszínről. 

1838 februárjában Jane Alsop, fiatal londoni nőt, East End-i otthonából egy magát rendőrnek tituláló férfi csalt ki, miközben így kiáltozott: "Az isten szerelmére, hozzon valamit, amivel világítani lehet! Elkaptuk Rugólábú Jacket, itt van a sikátorban!" A nő gyorsan kihozott egy gyertyát, de miután odaadta a férfinak, az brutálisan rátámadt. sikoltozása azonban valószínűleg elriaszthatta, mert egyetlen ugrással azonnal elinalt a sötétben. Jane később a rendőrségen személyleírást adott a férfiről: valamilyen sisakszerűség volt a fején, és testhez álló, fehér, olajjal impregnált ruhát hordott. Hosszú karmai voltak, szemei tűzgolyóként izzottak, és kék-fehér lángnyelvek csaptak ki a szájából.

Másnap Jack megint lecsapott, épp egy mozgó hintó elé ugrott – ezúttal véletlenül –, a hajtó pedig annyira megijedt, amiért elvesztette az uralmat a hintó felett, és kisebb balesetet szenvedett. A tanúk szerint Rugólábú Jack hatalmas ugrásokkal távozott, és könnyedén átlendült egy közeli, három méter magas kőfalon. Ekkor Sir Edward Codrington admirális vezetésével már a hatóságok is bekapcsolódtak a támadó felkutatásába, aki mit sem zavartatva magát, nem sokkal később leszólított egy nőt a Clapham kápolna közelében. Ekkor azonban a nyomozók két, három hüvelyk mélyen a talajba benyomódott lábnyomot is találtak. A nyomatok mélységéből arra következtettek, hogy a lény, vélhetően egy rugós szerkezet segítségével képes a hatalmas ugrásokra, de ezt az elméletet soha sem sikerült bebizonyítani, mert Jack egyszerűen eltűnt, és csak harmincöt évvel később jelent meg újra. 

1872-ben a sheffieldi parkban riogatta a járókelőket, és 1873 áprilisában és májusában többen is látták, de komolyabb incidensre nem került sor. 1877-ben, Aldershot barakkjainál fegyveres őrök egy csoportja pillantotta meg a sötétből előugráló alakot. A katonák tüzet nyitottak, de nem sikerült eltalálniuk. Fél évvel később Lincolnshire házainak tetején ugrabugrált, majd megint hosszú időre eltűnt, és csak 1904 szeptemberében tűnt fel újra – és állítólag utoljára – a Liverpool északi részén fekvő Evertonban. A Saint Francis Xavier környéki házakon szökdécselt, a Salisbury utcán. Ekkor úgy tűnt a szemtanúknak, hogy egy őrülttel lehet dolguk, mert hisztérikusan nevetett, és ha megpillantott egy nőt, azonnal visongani kezdett.  

A hivatalos jelentés szerint Rugólábú Jack egy perverz, erőszakos alak volt, aki vélhetően egy speciális, rugókkal felszerelt szerkezettel produkálta a hatalmas ugrásokat. Arra, hogy miként érte el a száznegyvenkilenc éves kort látható öregedés nélkül, nem találtak magyarázatot, miként a paranormális képességeire sem – tűzokádás, világító szem, hipnotikus hatás, gondolatolvasás. Ez utóbbiaknak köszönhetően Rugólábú Jack bekerült a világ tíz legrejtélyesebb teremtményének panteonjába. 

Egy időben széles körben elterjedt a pletyka, hogy ő valójában Waterford őrgrófja, aki hírhedt tréfacsináló. Ám az 1880-as években kiderült, hogy sok, neki tulajdonított bűncselekmény, igazából egy szénkereskedő fiának tudható be, akinek úgymond nem volt ki a négy kereke. A megtámadott nők, általában megúszták egy kis ijedséggel, de nem volt mindenki ilyen szerencsés. Az egyik áldozat annyira megrémült, hogy beleőrült. Másik szerencsétlen áldozata - még ha közvetve is - egy Purdy nevű ember volt, akit 1845-ben véletlenül kevertek össze Rugólábúval, és megtámadták.

Közel hatvan évig tartotta rettegésben Dél- és Közép-Angliát ez az őrült, s közben több gyilkosságot is a nyakába varrtak, köztük azt is, amely 1855-ben Hertfordban történt, s melyről később kiderült, hogy egy helyi lakos követte el. 

Lehetséges lenne – ahogyan azt sokan feltételezik – hogy ez a képregénybe illő titokzatos alak valóban egy megidézett démon, egy incubus lett volna? És ha igen, akkor vajon ki és milyen célból idézte meg, és vajon előfordulhat-e újra, hogy felbukkanjon ez a nőket molesztáló, világító szemű szörnyeteg? 

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2011. február; Reader's Digest válogatás / Misztikus történetek gyűjteménye – lejegyezte: Csiribusz