A regény első oldalain Arthur Kipps idős ember már, mire megtalálja boldogságát második felesége mellett. Az asszonynak első férjétől négy gyermeke született, és lányától már három unokája is volt, de Kipps nem bánta, hogy hirtelen egy egész nagycsaláddal „házasodott” össze. Felesége mellett kiegyensúlyozott, nyugodt életet élhetett, ám az évek multával az egyik Szenteste történt valami, és az idillt felborította egy sötét emlék.

A család kedélyesen ünnepelt, és vacsora után, a nappali meghitt csendjében kísértethistóriákat kezdtek egymásnak mesélni. Szokásuk szerint, minden családtagnak el kellett mondania egy rémmesét, így Kippsnek is, amikor rákerült a sor. A férfi visszakozott, azt állította, nem tud mesélni ilyenekről, és sietősen elhagyta a szobát. A kísértethistóriák talán másoknak jó szórakozást jelentettek, de nem Arthur Kippsnek. Számára olyan emlékeket ébresztett fel a múltból, melyek félelemmel és fájdalommal töltötték el, de tudta, egyszer muszáj lesz szembenéznie az emlékeivel. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha leírja mindazt, ami történt vele, hogy egyszer és mindenkorra lezárhassa magában ezt a témát. Innen kezdődik maga a történet, ahogyan az idős férfi visszaemlékezik arra a sok-sok évvel korábbi nyirkos novemberre.

Arthur Kipps huszonhárom éves ifjú volt, boldog, gondtalan és szerelmes, aki nem rég jegyezte el magát kedvesével. Egy ügyvédi irodánál dolgozott, ahol öt évvel korábban ügyvédbojtárként kezdte kenyerét keresni. Munkája nem volt túl izgalmas, apró-cseprő kis ügyeket intézet egészen addig, amíg azon a novemberi napon Mr. Bentley, a főnöke, magához nem kérette. Valahol Észak-Angliában, egy kistelepülésen – Crythin Giffordban – az egyik ügyfele elhunyt, bizonyos Mrs. Alice Drablow, de ügyei nem engedték, hogy északra utazzon, így a fiatal Kippset kéri meg, menjen el az idős özvegyasszony házába, vizsgálja át az iratokat a hagyatéki ügy miatt, és ha lehet, vegyen részt a temetésen is.

Kipps szívesen vállalja a vidéki utat, hiszen csak nagyon ritkán van lehetősége kimozdulni Londonból. A vonaton megismerkedik a középkorú Samuel Dailey-vel, aki Crythin Giffordban a legnagyobb földbirtokosnak számít. A fiú nyíltan elmondja, hogy ügyvéd, és Mrs. Drablow hagyatéki ügye miatt utazik az északi településre. A férfi nagyon barátságos, közvetlen, de Mrs. Drablow nevének említésére elkomorul.

Crythin Giffordban mindenki olyan különösen viselkedik. Miután megtudják ki ő, és mi végre érkezett, a helybeliek kerülni kezdik, mint a leprást. Ráadásul az özvegy temetésén senki más nem vesz részt, mint ő maga, az ottani jegyző és a pap, aki a temetési szertartást vezeti le. Kipps meglehetősen furcsállja, hogy a városka lakosai távol maradnak a temetésről… Vagy mégsem? Van még valaki ott, a templomkert sírjai között. Egy fekete, ódivatú ruhát viselő fiatal nő, kinek beteges arcszíne, sovány alkata magára vonzza Kipps figyelmét, s akit rajta kívül senki nem vesz észre. Bárkinek beszél a látottakról, senki nem hajlandó a témával foglalkozni, inkább rémülten menekülne az egésztől. Kipps nem érti az emberek reakcióit. Nem kell hozzá sok ész, hogy rájöjjön, valamit eltitkolnak előle.

A kisváros és a tenger között hatalmas láp terül el, és Mrs. Drablow háza a láp közepén, egy kis szigeten épült. Nem lehet másképp megközelíteni, csupán egyetlen töltésúton, melyet dagálykor teljesen ellep a víz, így csak bizonyos időközönként lehet a szigetre jutni. Ez arra kényszeríti Kippst, hogy mindennap megtegye a kellemetlen utat, de mindig figyelnie kell az ár-apályra, nehogy betévedjen a lápba. Úgy gondolja, az lesz a legkényelmesebb, ha a házban marad, míg át nem nézi az özvegy összes iratát. A helybéliek aggódva hallgatják terveit, de egyikük sem avatkozik közbe.

Kipps végül megérkezik a házhoz. A környék a lápot leszámítva nagyon szép. A háztól nem messze egy régi kolostor maradványai tornyosulnak, mellette évszázadokat megért, elhagyatott temető. A fiatalember hosszú, kellemes sétát tesz a szigeten, amikor is a temetőhöz érve, ismét megpillantja a fekete ruhás nőt, aki mereven bámulja őt.

A ház enyhén szólva barátságtalan. Hihetetlen, hogy Mrs. Drablow, aki korán megözvegyült és sosem volt gyermeke, hatvan évet leélt itt teljes magányban. És vajon mi oka volt erre? Miért választotta ezt a nem túl szívderítő életet? Ahogy telnek a napok, Arthur Kippsben egyre több kérdés vetődik fel, ráadásul különös dolgok történnek a házban és a házon kívül. Éjszakai hangok, tejszerű köd, léptek nesze a folyosón, egy lezárt szoba titkai, régi levelek, a láp fölött hallatszó fantomhintó zaja, gyermeksikoly, a fekete ruhás nő újra és újra felbukkanó alakja, halott gyermekek a kisvárosban…

Az egész ottléte egy lidércnyomás lesz, és csak szerencséjének köszönheti, hogy sikerül megszabadulnia ettől a vidéktől. Hazajut Londonba, hamarosan megnősül, születik egy kisfia, eltelik pár év. Élete visszatért a megszokott kerékvágásba. Úgy érzi, ismét boldog, ám egy nap, újra feltűnik a fekete ruhás nő…

2011-ben filmet forgattak a könyvből.

Írta: Csiribusz

Egy olyan könyvet mutatok be, mely címe alapján nem keltette fel úgy az érdeklődésemet, mint hátsó borítóján a tartalma. Kellemesen csalódtam benne, miután elolvastam, bár akadt olyan blog, ahol nem a legkitűnőbb kritikát írták a történetről. Én ezzel az írással ajánlanám:

Kara Gillian átlagos kinézetű, harminc év körüli fiatal nő, aki nyomozóként keresi kenyerét a New Orleanshoz közeli álmos kisvárosban, Beaulacban. Persze nem volt ez mindig így, ő is utcai járőrözéssel kezdte a szakmát Beaulac nem túl izgalmas, mondhatni unalmas egyhangúságában, ahol szinte soha, semmi érdekes nem történt. Vagy mégis? Az egyetlen, de meglehetősen durva bűnténysorozat, még pályája legelején korbácsolta fel a városka közvéleményét. A brutális gyilkost – aki minden áldozatát kegyetlenül megkínozta, majd megcsonkította, és egy ismeretlen, misztikumot sejtető jelet vésett testük valamely pontjára –, Jelfaragónak nevezték el. A gyilkos nem válogat: kortól, nemtől, rasszbéli hovatartozástól függetlenül mészárolja az embereket, akiket semmi más közös jellemző nem köt össze, mint az, hogy mindegyikük csavargó, prostituált, vagy hajléktalan, s eltűnésük senkinek nem kelti fel a figyelmét. Kara járőrözőként nem vehetett részt a nyomozásban, és nem is érdekelte nagyon az egész, ám az utolsó előkerülő holttestet maga is láthatta és valami nagyon is megragadta a figyelmét. Olyan démonisztikus szertartás-jeleket lát a holttest mellett, amelyeket egy átlag ember nem érzékel.

Ja, ha nem említettem volna még, Kara Gillian, amilyen átlagos volt kinézetre, olyan szokatlanul elképesztő tulajdonságokkal rendelkezett belső lelki életében, ugyanis idéző volt. Hogy ez mit jelent? Kezdjük az elején: Kara kislányként veszítette el szüleit egy gázrobbanásos balesetben, így anyjának húga, a különc Tessa néni nevelte fel. Kara kamaszkorba érve, minden elképzelhető módon megnehezítette nagynénje életét, ám az asszony nem volt átlagos ember. Tessa képes volt felvenni a kapcsolatot a démonvilággal, márpedig ezt a szertartást nem tudta véghez vinni akárki, kizárólag az, aki idézőnek született. Hamarosan kiderült, hogy a családi vérvonalat átható adottság Karában is jelen van. A lány, ráébredve képességére, szorgalmas tanítványa lett Tessának, és történetünk idejében már tapasztalt, tehetséges idéző, aki képességeit kerülendően, magányosan él a város szélén egy félreeső házacskában.

A korábbi gyilkosságsorozat tizenhárom áldozatot követelt, de a gyilkost soha nem tudták elkapni, mert különös módon, egyik napról a másikra abbamaradtak a szörnyű gaztettek. Négy évvel később, immár nyomozóként, Kara azzal ütötte el unalmas szabadidejét, hogy a régi aktákat böngészte, különösen a Jelfaragó esetét, hiszen a démonisztikus jelek miatt ez tűnt számára a legérdekesebbnek. Nem sokkal később a Jelfaragó újra visszatért. Először utánzónak vélték, de Kara nagyon jól tudta, ez nem utánozás, az igazi elkövető bukkant fel ismét. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen tapasztalatait nem oszthatta meg senkivel. Ugyan ki hitte volna el, hogy látói képességei vannak? Valószínűleg senki, és még állását is elveszíthette volna. Ráadásul főnökétől megkapta az ügy vezetését, mellyel egy csapásra kivívta kollégái ellenszenvét és irigységét. Magára maradt, és csak a démonvilág segítségére számíthatott, annál is inkább, mert a gyilkosságsorozat kapcsolatban állt a természetfeletti erőkkel.

Egy démont megidézni nem könnyű, és nagyon gondos előkészületeket kíván. Kara ebben már profi volt, sokadszorra csinálta. A közhiedelemmel ellentétben a démonok nem feltétlenül gonoszak. Képesek jót is cselekedni, lehetnek barátságosak, gyógyítók, segítőkészek, ha az idéző elég tapasztalt és óvatos. Ugyanis a démonoknak szigorú becsületkódexük van, melynek megszegése, vagy egoizmusuknak, büszkeségüknek megsértése a legszörnyűbb kínhalált vonhatja magával az idézőre, aki nem eléggé megfontolt vagy tisztelettudó velük szemben. A démonok kiszámíthatatlanok és nem egyformák. Külsejüknek mindenféle – általában groteszk, ijesztő – változata lehet. Erejüknek, tudásuknak és hatalmuknak különböző szintjei vannak. Tizenkét szintet különböztetnek meg. Az első négy szinten lévő démonok a legkönnyebben kezelhetőek az idéző számára, de ettől még nem veszélytelenek. A következő négy szinten élő démonok kifejezetten veszélyesek, idézésük meggondolandó, még a legtapasztaltabb idézőnek is. A legfelsőbb szintekről pedig egyáltalán nem ajánlatos meghívni a démonokat, ugyanis ők már olyan nagyhatalmú, félelmetes lények, akik méltóságukon alulinak tartják, ha bárki megidézi őket, sőt, kifejezetten sértőnek érzik, és ilyenkor az ember a kínok kínjával költözhet a másvilágra. Ezért a legtöbb idéző még soha nem látta őket, csak könyvekből ismerik szörnyű tetteiket. A legfelsőbb szinten lévő nagyhatalmú démonoknak minden egyéb démon alá van rendelve, amely náluk gyöngébb, alsóbb szinteken van.

Kara soha nem akarta megszegni a játékszabályokat, és a szertartás alkalmával egy negyedik szintű démont idézett, akit már jól ismert. Segítségét szerette volna kérni a sorozatgyilkossági ügyben, ám valami félrecsúszott a szertartás során, és Kara sehogy sem tudott rájönni az okára. Megjelent ugyan egy démon, de nem az a lény, melyet Kara várt. Ezt a démont még soha nem látta. Külseje megdöbbentette a lányt, mert oly gyönyörű volt, akár egy angyal. Hangja azonban szigorú és dörgedelmes, kék szeméből iszonytató hatalom és harag áradt. Kara nem tudta kit idézett meg, de szíve megdermedt a felismeréstől, amikor rájött, hogy egy tizenkettedik szinten lévő nagyhatalmú lény áll előtte. Tudta, hogy ütött az utolsó órája. Ám az angyali külsejű démon váratlanul lecsillapodott és megnyerő modorral, csábító erővel közeledett a lányhoz, aki nem tudott és talán nem is akart ellenállni vonzerejének.

Miután a démon távozott és Kara végiggondolta a történteket, sehogy sem tudott magyarázatot találni a rosszul sikerült idézésre, s főleg arra, miért hagyta őt életben a gyönyörű lény. A démon kilétére furcsamód egy képregény adta meg a választ, melyet Tessa nyomott Kara kezébe. Az egyik rajzfigura ugyanis kiköpött mása volt a szépséges férfidémonnak. Kara ekkor már tudta, hogy a leghatalmasabb démonok közül az egyik Démon Lorddal találkozott. A képregény újabb kérdéseket vetett fel: Ki rajzolta a figurát? Honnan tudta, milyen a nagyhatalmú démon? Ezek szerint látta? De ha látta, miképp élte túl a találkozást? Közben az is kiderült, hogy a képregényben felbukkanó szereplők kivétel nélkül mind az áldozatokat ábrázolják.

Ezer és ezer kérdés cikázik a lány agyában, miközben újabb és újabb gyilkosságok történnek. Ráadásul nyomába szegődik egy vonzó FBI-os férfi, akit le akarna rázni, mégis delejes hatással van rá. Ezzel párhuzamosan álmaiban folyton kísérti a Démon Lord azt kérve tőle, hívja magához. A múlt is felfedi álarcát. Kara szülei nem úgy haltak meg, ahogyan ő mindig hitte. Döbbenetes a felismerés is, amikor rájön, miért jelent meg előtte a Démon Lord, és miért nem ölte meg. Ebben a történetben senki és semmi nem az, aminek látszik, és a cselekmény szálai egyre jobban összegubancolódnak. Ha valaki szereti az ilyen történeteket, szánjon rá egy vagy két napot és olvassa el a regényt, garantáltan szórakoztató olvasmány lesz.

Írta: Csiribusz

A zátony - The Reef

ausztrál horror-dráma, 2010

Rendezte: Andrew Traucki

Szereplők: Damian Walshe-Howling, Gyton Grantley, Adrienne Pickering, Zoe Naylor, Kieran Darcy-Smith, Mark Simpson Shane

A mozi igaz történet alapján készült. Nem akarok belemenni részletekbe, mert ha szokásomhoz híven ennek tartalmát is leírom, talán nem sokan nézik meg a filmet. De pár mondatot mégis hadd tegyek, csupán a felvezetés kedvéért.

Két ausztrál férfi – Luke és Warren – megbízatást kap, hogy szállítsanak le egy kis vitorlásjachtot Indonéziába. Közben úgy döntenek, összekötik a kellemest a hasznossal, ezért további három barátjuk – Kate (Luke exbarátnője), Matt (Kate öccse), és Suzie (Matt barátnője) – is velük tart a pár napos hajókázásra. Eleinte úgy tűnik, kellemes kirándulás elé néznek: napsütötte tengerpart, simogató hullámok, izgalmas búvárkodás, szerelem és szórakozás. Ilyen idilli körülmények között könnyű megfeledkezni az óvatosságról, így hajszál híján bajba is kerülnek. Későn veszik észre, hogy azon a tengerparton, ahol pihenésképp kikötöttek, megindult az apály, ezért kapkodva igyekeznek minél előbb elérni a biztonságot jelentő hajót. Figyelmetlenségüknek köszönhetően, mentőcsónakjukkal beleszaladnak egy vízfelszín alatti korallba, amely meglékeli a gumicsónak oldalát. Ennek ellenére még sikerül feljutniuk a jachtra.

A kisebb méretű hajó könnyedén szeli az óceán habjait, ők pedig gondtalanul nevetgélnek és beszélgetnek a fedélzeten. Látszólag minden rendben zajlik, ám egyszer csak nekirohannak valaminek – talán újabb korallnak, esetleg egy bálnának –, és akkora lendülettel csapódnak, hogy az egész hajótest a feje tetejére fordul. Pillanatok alatt elárasztja a könnyű alkotmányt a bezúduló víz, de a fiataloknak sikerül kiúszniuk alóla, és felmászniuk a hajó kihasadt fenekére. Ijedten döbbennek rá kiszolgáltatottságukra. Miután egyetlen mentőcsónakjuk korábban végzetesen megsérült, azonnal dönteniük kell, hogyan legyen tovább. Ezeken a vizeken – jól tudják – nem sűrűn jönnek-mennek hajók, és repülőgépet sem láttak az elmúlt napokban. Szembe kell nézniük a kegyetlen valósággal: senkire nem számíthatnak, csak önmagukra. Két választásuk van: vagy maradnak, várva a jószerencsét a hajóroncson, mely lassan, de biztosan el fog süllyedni alattuk; vagy nekivágnak a végtelen óceánnak, és megpróbálnak kiúszni a húsz kilométerrel odébb eső szigetek egyikére.

Képzelhetjük, hogy a választás milyen nehéz lehetett számukra, hiszen mindegyik ötlet életveszélyes volt, és nem tudhatták előre, melyik lesz a jobb döntés. Na, szóval én nem is mesélem tovább, hiszen innentől indul be az izgalom. Annyit azonban mondhatok, engem nagyon megrázott az egész film, amit csak fokozott, hogy állítólag teljesen igaz a történet. Kizárólag erős idegzetűeknek ajánlom. Előzetes itt és itt .

Írta: Csiribusz

/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarosítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, logikátlan és következetlen.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják a sztorit, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Most is kiemelném – ahogyan korábban többször a kommentek során –, mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm!/

A történet a 19. század közepe táján esett meg Spanyolországban. Ez az ország első olyan dokumentált bűncselekménye, mely egy pszichopata sorozatgyilkos esetét beszéli el. A tettes, nevén nevezve: Manuel Blanco Romasanta, tizenhárom szörnyű gyilkosságot vallott be, s meggyőződéssel állította magáról, hogy ő egy vérfarkas, akit szörnyű átok sújt. De vajon tényleg ez az igazság?

Manuel Blanco Romasanta, Orense tartományban született egy Regueiro nevű kis faluban, 1809. november 18-án. Figyelembe kell venni, hogy Romasanta jól tudott írni és olvasni, ami egyáltalán nem volt szokványos azokban az időkben az alsóbb osztályok körében. Eleinte szabóként dolgozott, de miután felesége meghalt – ő ekkor csak huszonnégy éves volt még – amolyan vándor lett belőle. Utazásai során bejárta Portugáliát, Galíciát és Kasztíliát.

Első gyilkossági ügye Galícián kívül esett meg (Ezen Galícia nem összekeverendő a másik, közép-európai Galíciával). Vicente Fernández leóni rendőrt holtan találják. A rendőr állítólag azzal vádolta meg Romasantát, hogy adóssággal tartozik egy Ponferrada-i szállítónak azért az áruért, amit elvitt tőle, és Fernández ezt az összeget be akarta hajtani rajta. Természetesen le akarták tartóztatni Romasantát, de sikerült elmenekülnie. Távolléte ellenére a bíróság így is tíz év börtönbüntetésre ítélte.

Hamarosan visszatért Orense hegyeibe és Rebordechao falujában, Vilar de Barrioban bujdokolt, miközben továbbra is házalóként kereste kenyerét. Ez idő alatt számtalan nő és gyermek tűnt el a környékbeli falvakból, akik kapcsolatba kerültek vele. Barátsággal, kedvességgel nyerte el az emberek bizalmát, majd felajánlotta segítőkész szolgálatait. A naiv emberek könnyedén besétáltak ravasz csapdájába. Állította, hogy jól ismeri a városokba vezető utat, szívesen elkalauzolja az idegent, mint vezető; sőt, munkát is segít szerezni, aztán később, amikor hazajön, hírt hozhat a családoknak. Ki ne fogadta volna el a jóindulatú felajánlást?

Hét nő, és két gyermek az édesanyjával, belesétált ebbe a csapdába. Soha többé nem látta őket senki viszont. Ugyanakkor Romasanta mégsem volt elég ravasz. Elkövetett egy nagyon ostoba hibát: eladta az áldozatok ruháit és tárgyait. Ezenkívül szárnyra kapott a pletyka, hogy az emberi zsírt, amit a holttestekből nyert, szintén áruba bocsátotta. Híressé vált zsír- és szalonna termékeiről, melyeket az embereknek kínált. Természetesen senki nem tudhatta, miből származik a nyersanyag.

Gonosz tettei végül kiderültek, és Nombelaban, Toledoban elfogták; majd Orense-ben, Allarizban kezdték meg perét 1852 szeptemberében. Bírósági ügye hét hónapig tartott. Több mint kétezer oldalnyi bizonyítékot rögzítettek a dokumentumok, melyek a mai napig fellelhetőek. Romasanta a tárgyalás végére bevallott kilenc gyilkosságot, amiért az őt sújtó átkot hibáztatta, miszerint ő egy vérfarkas.

Így emlékezett erről a bíróság előtt:

„Az első átalakulásomkor a Couso-i hegyekben voltam, ahová két másik, kegyetlen kinézetű farkassal jöttem. Hirtelen a földre zuhantam, görcsökben fetrengtem, majd háromszor átfordultam, és pár másodpercen belül farkassá váltam. Öt napon keresztül portyáztam a másik kettővel, amíg vissza nem változtam emberré, olyanná, mint amilyennek most is láthatnak… becsületemre. A másik két farkas is velem jött –, akikről azt gondoltam, igazi farkasok –, átváltoztak emberi formába. Ők Valenciából származtak. Az egyik neve Antonio volt, a másiké Don Genaro. Őket is elátkozták… megtámadtunk és megettünk több embert, mert éhesek voltunk.”

A bíróság végül négy gyilkosság alól felmentette Romasantát mindannak ellenére, hogy bevallotta az elkövetésüket. Miért tették ezt? Mert nem volt perdöntő bizonyíték arra nézve, hogy farkastámadásban haltak meg az áldozatok. A többi gyilkosságban azonban bűnösnek találták, és 1853 áprilisában nyakszorító vas általi halálra ítélték.

A történet azonban nem ér itt véget. Az ügy átkerült a Coruňa-i Területi Bírósághoz, ahol – 1853 novemberében – a halálos ítéletet visszatartották. Ez azért történt, mert fellebbeztek az ítélet ellen. Az új tárgyalás időpontját 1854 márciusára tűzték ki, de másodszorra is halálra ítélték.

…és a történetnek még mindig nincs vége…

Egy francia orvos – bizonyos Philips úr –, értesült az ügy részleteiről, és mindenképpen szerette volna tanulmányozni az Allariz-i farkasembert. Írt egy levelet az érintett minisztériumnak, és kifejtette kétségeit az ítélettel kapcsolatban. Úgy vélte, a vádlott valószínűleg egy nagyon ritka és csúnya pszichés betegségben, az ún. lycanthropiában szenved. Kutatásai szerint, hipnózis által gyógyítható a betegség, és engedélyt kért, hogy Romasantán is végrehajthassa hipnózisos gyógykezelését.

A védőügyvéd sem törődött bele az ítéletbe, amit azzal indokolt, hogy semmiféle bizonyíték nincs Romasanta ellen, mint önnön vallomása, amely önmagában nézve nem lehet perdöntő bizonyíték. Így került közvetlenül az ügy II. Erzsébet – akkori spanyol királynő – elé, mivel ő képviselte a Legfelsőbb Bíróságot.

Figyelembe véve mindkét fellebbezést, 1854. május 13-án a királynő úgy döntött, hogy visszavonja a halálos ítéletet, míg a részletes vizsgálatokat elvégzik. Ez a vizsgálat azonban soha nem történt meg (vagy nem tudni), így Romasanta élete végéig börtönben sínylődött.

Hogy élete utolsó szakaszában mi történt vele és végül hogyan halt meg, azt sűrű homály fedi, nem maradt fenn róla semmiféle dokumentum. Csupán annyit lehet tudni, hogy a királynő parancsára a Celanova-i börtönbe szállították. Ez a börtön ma már nem létezik, és minden hozzáfűződő jegyzőkönyv is elveszett, megsemmisült. A helybéliektől azonban fennmaradt néhány pletyka, melyeket az idő sem feledtetett el. Az egyik állítás szerint, nem sokkal a börtönbe szállítása után, Romasantát ismeretlen kór szállta meg, melynek következtében hamarosan meghalt. A másik verzió arról mesél, miképp akarta látni egy tiszt, hogyan változik farkassá. Ennek elérése érdekében többször belelőtt a szerencsétlenbe, mire az belehalt sérüléseibe. A harmadik, legborzongatóbb teória, miszerint valahogy sikerült megszöknie a börtönből, és azóta is szabadon kószál a környék erdeiben arra várva, mikor csaphat le újból ártatlan áldozataira.

http://www.youtube.com/watch?v=YE29iH-LEQ8

Az Allariz-i farkasember történetét kétszer is feldolgozták mozifilmen. Első alkalommal 1971-ben, mellyel José Luis López Vázquez elnyerte a legjobb színész díját a Chicago-i Filmfesztiválon, majd 2004-ben ismét vászonra került egy újabb feldolgozás Julian Sands és Elsa Pataky főszereplésével.

Felhasznált forrás: www.werewolves.com; www.blog.strangenewdaily.net - lejegyezte: Csiribusz