A természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező harangokat számos középkori legenda és misztikus történet övezi. A méltóságteljesen felcsendülő harangszó nem csupán a túlvilági erőket vonzza, hanem gyakran önállósítja magát, és a „végzet előfutáraként” a közeledő veszélyekre is figyelmeztet.

Több, napjainkban is megtekinthető katedrális mellett egy-egy évszázadokkal ezelőtt hullámsírba merült város környékén is lehet hallani a fantomharangokat kongató holt lelkeket. Az ünnepélyesen megkonduló harang évszázadokkal ezelőtt eltérő módon adta hírül a vallási szertartás kezdetét és a haláleseteket, az egyházi vagy világi méltóság fogadását és a győztes csatából hazatérő harcosokat, de az ellenség érkezésére, a viharra és tűzvészre is figyelmeztetett. A harangozáshoz több különböző hiedelem is fűződött, és a halál előjelei között is fontos szerepet töltött be. Egy-egy „fantomharang” váratlan megszólalása közeli családtag elveszítésére utalt, míg az elhunyt búcsúztatásakor magától megkonduló harang újabb tragédiát vetített előre.

Az elsősorban Európában ismert fantomharangokat kétségtelenül Nagy-Britanniában övezi a legfélelmetesebb hírnév, ahol mintegy száz különböző helyszínen hallható a gyakran felcsendülő, kísérteties harangozás. A skóciai Braidwood és Crossford közötti erdős völgyben rejtőző Saint Oswald-kápolna környékén az elmúlt években is több kiránduló találkozott a hajdani kolostor „túlvilági lakóival”, és hallotta az évszázadokkal ezelőtt elpusztult harang istentiszteletre hívó szavát.

Az Anglia északkeleti részén fekvő Lincoln város székesegyházában egy 17. században élt szerzetes kísért, és látogatásai alkalmával előszeretettel kongatja meg a híres székesegyház harangjait. Egy középkori legenda szerint a szigetország délkeleti részén található Newingtonban egykor személyesen az ördög tett látogatást, akit úgy felbosszantott a misére invitáló harangszó, hogy dühösen felkapaszkodott a templom tetejére és leemelte a harangokat, de olyan erővel ugrott le a toronyból, hogy patájával ma is látható nyomot hagyott a katedrális előtti kövezeten.

Az észak-angliai Yorkshire megyében található Dewsbury plébániatemploma nem csupán hat évszázados múlttal büszkélkedhet, hanem egyedülálló hagyományt is ápol. A legenda szerint 1434-ben egy helyi lovag, Thomas de Soothill mérhetetlen haragjában meggyilkolta szolgálóját, akiről kiderült, hogy rendszeresen hanyagolta az istentiszteleteken történő részvételt. Soothill azonban megbánta tettét, és lelkifurdalásában egy új harangot készíttetett a gyülekezet számára, amely az ördögi csábítás legyőzését és a keresztény megbocsátást jelképezi. A bűnbánatért esedező vitéz azzal a rendhagyó kéréssel fordult az egyházközséghez, hogy az általa adományozott harang minden szenteste az adott év dátumával egyező számban konduljon meg, és a különleges szertartás pontosan éjfélkor érjen véget, mert kizárólag így biztosíthatja tovább a város nyugalmát és békességét a „sátáni befolyásolástól”. A plébániatemplom azóta is tiszteletben tartja a „lovagias” kérést, így 2009 karácsonyán már éjfél előtt két órával elkezdődött a harangzúgás, és éppen kétezer-kilenc alkalommal kondult meg az „ördögűző” harang.

Az elmúlt évszázadokban megszámlálhatatlan kikötőváros és erődítmény merült hullámsírba a folyamatosan emelkedő tengerszint vagy valamilyen természeti katasztrófa következményeként. S bár néhány nyomtalanul eltűnt település pontos fekvését még a régészet sem ismeri, az egyes tengerszakaszokon és tópartokon élő lakosság napjainkban is gyakran hallja az elsüllyedt templomokban és kápolnákban harangozó túlvilági lelkeket.

Az „angliai Atlantiszként” is emlegetett Dunwich egykor a keleti part legjelentősebb kikötővárosa volt. A hajdan virágzó kereskedelmi központ sorsát egy 1286-ban tomboló vihar pecsételte meg, amely szinte teljesen lerombolta a települést. A 14. században pusztító két özönvíz újabb épületeket sodort magával, és a felgyorsuló erózió miatt a terület nagy részét fokozatosan elnyelte a tenger. Az eltűnt város feltárását a Southampton Egyetem régészprofesszora, Stuart Bacon kezdeményezte, és az elmúlt két évben több ősi romot is talált a víz alatt. Dunwich hat temploma, egy kolostora és három kápolnája évszázadokon át rejtőzött a mélyben, de az időközben apró faluvá zsugorodott város mintegy száz lakója manapság is gyakran észleli a hullámokból kiszűrődő harangzúgást. Az elsüllyedt középkori világot kutató búvárcsapat tagjait pedig sokszor keríti hatalmába olyan érzés, hogy az „angliai Atlantisz” feltárása a víz alatt rekedt holt lelkeket is élénken foglalkoztatja…

Felhasznált forrás: www.noiportal.hu; kép: www.idokep.hu

Több olyan híres vagy inkább hírhedt helyet ismerünk, amelyről azt tartják, hogy a kalandvágyó felfedezőnek jó esélye van ott szellemek és túlvilági lények megfigyelésére. Sok turisztikai látványosság próbálja ilyen legendákkal csalogatni a vendégeket – több-kevesebb sikerrel. Létezik azonban egy hely, ahol sokkal inkább eltitkolni szeretnék a kísértetjárást, sőt, még a legmerészebb szellemvadászok sem szívesen látogatják. Ez Dudleytown.

Dudleytown, vagy Dudleyville, ahogy azt néha emlegetni szokták, mára egy elhagyatott település, az Egyesült Államok Connecticut államának északnyugati csücskében. A hegyekkel és erdőkkel övezett városkát 1740-ben alapította tíz angol család, akik közül négy egy bizonyos Dudley nevű brit leszármazottja volt – innen a település neve.

A családok fakitermeléssel és faszén előállítással keresték mindennapi kenyerüket, amelyet a közeli vasgyárnak szállítottak. Nem volt könnyű az életük, de a telepesek elégedettek voltak egészen addig, amíg rájuk nem támadt valami szörnyű és gonosz. Elsőként az egyik Dudley-leszármazott, Abiel Dudley őrült meg. Aztán Mary Greeley felakasztotta magát. Férje, Horace Greeley pár hónappal később eszét vesztette és hamarosan elhunyt. Sarah Faye Swiftet agyoncsapta egy villám. Pár nappal később az ő férje is megzavarodott.

Egy lakost meggyilkoltak, és a gyanúsított, William Tunner csak annyit tudott mondani, hogy nem ő volt a tettes, hanem az erdőből kijött egy szörnyeteg, és az végzett a szerencsétlen áldozattal. Később ezt a történetet szellemekkel és démonokkal is kiegészítette, majd nem sokkal ezután megőrült.

A különös halálesetek azonban nem szűntek meg gyötörni a városka lakóit. 1774-ben egy különös betegség terjedt el és elpusztított egy családot, de csak azt az egyet, mást nem. 1813-ban a járvány újra kitört, ezúttal azonban számos áldozatot szedve a lakosok között.

Mindezek hatására az életben maradt telepesek lassan elhagyták Dudleytownt, és a házak kiürültek. Az 1800-as évek végére csak egyetlen család maradt, amelynek tagjai már nem voltak az alapítók leszármazottai, ám az ő sorsuk is szerencsétlen véget ért. Az illető család feje először a feleségét veszítette el tuberkulózisban, majd a gyermekeinek veszett nyoma az erdőben, végül leégett a háza. Amikor elmenekült a legközelebbi városba, zavaros meséket mondott óriási állatokról, amelyek zöldes fénnyel világítanak, és patáiktól zeng az erdő.

Dudleytown elnéptelenedett, de a 20. század elején újra felfedezte egy házaspár, akik a nyüzsgő nagyvárosi élet elől kerestek menedéket. William C. Clarke és neje úgy vélte, ideális pihenőhelyet találták, ám a tragédia nem váratott sokáig magára. Clarke egy rövid üzleti útra ment New Yorkba, és amikor hazaért, felesége az őrület határán állt. Hisztérikusan kiabálta, hogy iszonyú szörnyetegek, zöldes színű szellemek támadtak rá.

Mi lehet Dudleytown titka vagy inkább átka? Honnan erednek a beszámolók a zöldes fénnyel világító patás démonokról, a megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, az erdőben található boszorkánysággal összefüggő áldozóhelyekről, a rejtélyes hangokról és a szellemekről, poltergeistekről?

Számos paranormális jelenséget kutató szakember úgy véli, Dudleytown egyszerűen rossz helyre épült, a negatív sugárzások egyik csomópontja. Ezek a negatív földsugárzások szinte mágnesként vonzzák azokat a szellemeket, akik nem tudnak elszakadni a világtól és itt ragadtak, hogy kísértsék az élőket. Ugyanezek az energiák azonban nemcsak a túlvilági lények figyelmét keltik fel, hanem az okkultizmussal, fekete mágiával foglalkozó emberekét is, nem beszélve a negatív indulatú gonosztevőkről.

Az is igaz, hogy a település egykoron a mohawk indiánok egyik szent helye volt, a halottak örök vadászmezeje. Lehet, hogy a megzavart indiánszellemek álltak bosszút a lakosokon? Egy másik magyarázat a Dudley-k múltjában keresi a választ.

Az Angliában élt családnak azért kellett elhagynia az országot, mert „eszement bajkeverők” voltak. A sok más apróság mellett azzal vívták ki a brit uralkodóház haragját, hogy összeesküvést szőttek a király megdöntésére, és kirabolták az adóbevételt tartalmazó kincstárat. A király ezért elűzte őket, és felszámolta az ördögi praktikáikhoz – boszorkányság és pogány szertartások – használt kellékeiket, valamint a szertartások helyeit.

Az utolsó, és legföldhözragadtabb elképzelés arról szól, hogy a föld és az élet nagyon kemény volt Dudleytownban, és ezt sokan nem bírták elviselni. Ezek a testben és lélekben megtört emberek aztán megzavarodtak, vagy túlvilági befolyást sejtettek saját szerencsétlenségük mögött. A történészek szerint Dudleytown példája nem egyedüli, más hasonló települések is ilyen sorsra jutottak, ha a körülmények ennyire kedvezőtlenek voltak.

Szellemjárta hely-e Dudleytown? Mindenkinek más a véleménye. A környékbeliek babonás mendemondának tartják, és egyáltalán nem örülnek a lelkes szellemvadászok – amúgy jól jövedelmező – felbukkanásának. Clarke ükunokája, Dody Clarke, egyenesen odáig megy, hogy azt állítja, Dudleytown egyetlen átka a szellemvadászok megjelenése. Ugyanakkor több olyan fénykép és kutatási eredmény van parapszichológusok és tapasztalt szellemvadászok birtokában, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyítják. A hegyekben kiránduló turisták is gyakran tapasztalnak különös fény- és hangjelenségeket.

Egy alkalommal például egy tévéstáb készült filmet forgatni a dudleytowni kísértetekről, ám az egészből nem lett semmi, mert a szellemek „elkergették” őket. A mindenkiben felmerülő menekülési kényszert és a felszereléseikkel minduntalan előforduló műszaki problémáikat még csak-csak legyőzték, ám amikor egy sötét alak emelkedett fel az egyik pincelejáróból, azonnal összepakoltak.

És végül vannak olyan lakosok is, aki elismerik a fantasztikus történeteket a zöldesen fénylő, két lábon járó szörnyekről, akik üldözőbe veszik az erdőben járókat. Dokumentált orvosi jelentések vannak olyan emberekről, akik annyira megijedtek valamitől, hogy valóban megzavarodtak.

Egyes becslések szerint Dudleytownban és környékén legalább száz paranormális esemény történt a fennállása óta. Ez a szám a szakértők szerint olyan magas, hogy Dudleytown jó eséllyel pályázhat az „Amerika legkísértetjártabb helye” címre.

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2003. június – lejegyezte: Csiribusz

Az egri Sz. kollégium lakóinak hétköznapi életét különös események sorozata zavarta meg 2009. január 21-én este. Az emeleti szobák egyikének három lánylakója – akik közül az egyik már korábban is tapasztalt paranormális eseményeket − egy titokzatos szellemalakot, egy szőke nőt pillantott meg a félhomályba burkolózó kollégiumi szobájukban.

A tizenéves lányok, akik ehhez foghatót még sosem éltek át, a folyosón lévő mellékhelyiségből indultak volna vissza a szobájukba, amikor a WC-ajtó kilincse lenyomódott és az ajtó kinyílt. A lányok, akik azt hitték, hogy valaki be akar menni a mellékhelyiségbe, ezért ösztönösen félreálltak az útból, de az ajtón senki nem lépett be. Meglepődve néztek ki a folyosóra, de az különösen csöndes és üres volt, holott legalább kéttucatnyi kollégiumi szoba nyílt róla, amelyekben mintegy negyven diák volt elszállásolva.

A helyzet rendkívül szokatlan volt. Lépteket nem hallottak és senkit sem láttak, így megszeppenve − kissé rémülten − siettek vissza a szobájukba. Miközben próbálták megmagyarázni maguknak a történteket, az asztalon lévő könyvkupac váratlanul leesett a földre, még jobban megijesztve a lányokat.

„El sem tudtuk képzelni mi történhetett. Minden olyan furcsa és szokatlan volt. Jó darabig eltartott, mire megnyugodtunk és elhatároztuk, hogy lefekszünk aludni. Amikor lefeküdtünk, nem szóltunk még egymáshoz sem… biztos, hogy mindenki magában próbálta feldolgozni az eseményeket” – mondta később egyikük.

Amikor a szoba elsötétült és már a lányok feszültsége is kezdett felengedni, hirtelen újabb különös és rémisztő esemény vette kezdetét. A szobában lehűlt a levegő, majd ezzel együtt egy különös vibrálás jelent meg a bejárati ajtó előtt, amelyből egy elmosódott, áttetsző alak bontakozott ki. Mindhárman látták az alacsony, hosszú hajú nő lábnélküli kísértetét, amely mozdulatlanul állt az ajtóban.

„Ott lebegett, de deréktól lefelé már annyira áttetsző volt, hogy úgy tűnt, nincs is lába…” − mesélte egyikük, míg szobatársa hozzátette: „Hosszú, nagyon hosszú szőke haja volt… de meg sem mozdult, és hamarosan eltűnt.” Harmadik társuk szerint: „A lány alacsony volt és fiatal… talán ő is gimnazista lehetett, de az arcát sajnos nem lehetett kivenni, mert az egész alak annyira elmosódott volt. Egyedül a hosszú szőke haja volt az, ami jellegzetessé tette.”

A jelenés eltűntét követően a gimnazista lányok szóhoz sem jutottak a rémülettől, csak ijedten nézték egymást. Órákig tartott, mire végre el tudtak aludni, de a titokzatos események ezzel nem értek véget. Másnap reggel ugyanis egy hosszú, szőke hajszálat találtak a szobában, holott egyikük haja sem szőke, és nem emlékeztek arra, hogy a szobájukban a kísérteten kívül más szőke lány is járt volna.

Pár hónappal később a szőke kísértet újra hallatott magáról. Az egyik lány a mellékhelyiségben tapasztalta meg, amint egy láthatatlan erő az egyik toalett ajtaját nyitogatja. A már említett szoba egyik lakója ugyanazon a napon a tükör előtt állva fésülködött, amikor váratlanul megpillantotta maga mögött a szőke hajú lány szellemét, az arcát azonban ő sem tudta felidézni, mert mire megfordult, a szellemalak eltűnt.

A szellemjárta kollégiumi szobában a lányok poltergeistre utaló jeleket is felfedeztek. Elmondásuk szerint rendszeresen tűntek el olyan tárgyak – többnyire kések –, amelyeket elzártak a szekrényükbe… Máskor meg ugyanott idegen tárgyak, villák és dobozok kerültek elő.

Egyik lány sem tudja, mit akarhat tőlük a titokzatos szellem, miként azt sem tudják, hogy ki lehetett az illető, de remélik, nem őket üldözi, csupán a szobát kísérti. (A szoba számát szándékosan nem áruljuk el, hogy az esetleges későbbi események kontrollálhatók legyenek.)

A kollégiumban egyébként különös mendemondák szólnak egy évekkel korábban titokzatos módon elhunyt nevelőtanárról, akinek holttestét az egyik szobában találták meg. Vajon ő is látta a kollégium kísértetét? Ezt már soha nem tudjuk meg.

Egy hónappal a fenti események után a kollégium udvarán egy majdnem halálra fagyott hajléktalanra bukkantak, akit az utolsó pillanatban mentettek meg a mentősök. Ez a férfi állítólag egy titokzatos szőke hajú nőről beszélt, aki állandóan szólongatta…

Az egyik olvasónk, Horváth József (Dombiratos) nemrég küldött leveléből kiderült, hogy nem csak az egri kollégiumban találkoztak már efféle paranormális jelenségekkel. Horváth úr Kevermesen (Békés-megye) volt középiskolás diák. Beszámolója szerint: „A nővérem is itt volt kollégista, és ő mesélt nekem a kollégium kísértetéről. Éjszakánként én is hallottam suttogó hangokat és láttam oda-vissza mászkáló árnyékokat. A különös mindebben, hogy sohasem ijedtem meg. Inkább meglepődtem, amikor számomra is megjelent a kollégium  kísértete.”

Nem tudni, hogy ezek a kísértetek miért az adott helyeken tűnnek fel, vagy, hogy van-e köze egymáshoz a két eseménynek, mindenesetre ezek a napjainkban történt magyarországi esetek is megerősítik, hogy bárki, bárhol találkozhat paranormális jelenségekkel.

Felhasznált forrás: www.noiportal.hu

Különös jelenség tartja izgalomban a Chilében található Frezia Quidico település lakóit. Évtizedek óta beszéltek az itt élő emberek olyan rejtélyes halálesetekről, melyek azonos helyen azonos időben történnek. A legenda szerint a hegyek szelleme a város alapítása óta nem találja nyugalmát, ezért hogy haragját enyhítse, tíz évente áldozatokat szed.

Az első rejtélyes haláleset 1952. szeptember 7-én történt, ekkor egy fiatalembert találtak holtan egy bokor tövében. Még a helyszínre érkező rendőröket is meglepte a látvány, ugyanis úgy nézett ki, mintha a testet „kifacsarták” volna.

Pontosan egy évtizeddel később, szinte pontosan ugyanezen a helyen ismét egy fiatal holttestére bukkantak a járókelők. A brutális kivégzésre a mai napig nincs magyarázat, csakúgy, mint 1972-es és 1992-es mészárlásokra sem. A rendőrség tehetetlensége, és a nyomok hiánya csak fokozta a lakosság rémületét, akik ezután nagy ívben elkerülték a gyilkosságok helyszínét.

Ám akadt két fiatal, akik elhatározták, hogy idén (2002-ben) véget vetnek a legendának, és elkapják a mészárost, aki immár hatvan éve szedi áldozatait. Videokamerával „felvértezve” érkeztek a helyszínre, és türelmesen várták, mi fog történni. Ricardo Alavés és Pedro Quintoino a nap folyamán semmi érdemlegeset nem tapasztalt, ám este félhétkor történt valami szokatlan: „Ahogy várakoztunk, szinte egyik pillanatról a másikra lehűlt az idő. Tudtuk, hogy valaminek történnie kell, ezért azonnal a gyilkosságok helyszíne felé fordítottuk a kamerát. Amikor a hideg szinte elviselhetetlen lett, megláttuk azt a különös dolgot. Egy ködszerű, legalább négy méter magas emberszerű alak volt, amely a hely fölé lebegve vörös színben kezdett vibrálni. Fura, bizsergető érzés lett úrrá rajtam, és egyre erősebb késztetést éreztem, hogy odamenjek, de hihetetlen módon, sikerült legyőznöm ezt az érzést. Közben csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm innen a lehető leghamarabb” – idézte fel a látottakat Quintoino.

(a kép csak illusztráció)

Ekkor még nem tudta, hogy 23 éves társa a különös alakzat felé vette az irányt, miközben a kezében tartott kamera furcsa hang kíséretében, egyre nagyobb szikrákat hányt. Már csak néhány méter választotta el a kísértettől, amikor Quintoino hirtelen ott termett és kabátját a fejére dobva elkezdte visszafelé húzni a társát. „A mai napig nem értem, hogy sikerült megmentenem Pedrót. Akár egy mágnes, elképesztő vonzás alatt tartott minket, és óriási küzdelem árán végül sikerült egy szeméttároló mögé bevonszolni magunkat, ahonnan kúszva menekültünk, miközben egyre inkább kikerültünk a lény hatása alól. Érdekes, hogy nem követett minket, csak lebegett egy helyben. A kamera tönkrement, csakúgy, mint a kazetta, de még így is olcsón megúsztuk a kalandot.” Arra a kérdésre, hogy mit látott a két kalandvágyó fiatal, egyelőre nincs válasz.

Felhasznált forrás: Hihetetlen magazin / 2002. november – lejegyezte: Csiribusz